|
Egy szép napon K. újságíró azzal a szilárd elhatározással ébredt, hogy aznap nem megy be a szerkesztőségbe. Helyette kifekszik az útra, rosszullétet színlel, és felkészülten a lehető legrosszabbra, teszteli az embereket, hányan segítenek rajta. Elhatározásától remegő izgalommal, egy a társadalom nemtörődömségét leleplező, sikert hozó cikk reményében K. tehát sietve felöltözött, ám a napi rutinnal szembeszállva nem készített reggelit, nem itta meg szokásos kávéját, és nem mosott fogat. Némi habozás után a fésűt is visszadobta a fiók mélyére, arra gondolva, hogy minél ziláltabban néz majd ki, annál inkább hihető lesz a szenvedés, melyet az utca kövén előad.
K. sosem érzett vonzalmat a színészkedés iránt, ma mégis némi bizsergés töltötte el, ha arra gondolt, nemsokára emberek előtt kell ájulást és fetrengést produkálnia, ráadásul színjózanul. Gyorsan befűzte cipőfűzőjét, majd a szekrényhez lépett, hátha talál valami kopottas, régi kabátot. Nagy hévvel tologatta a vállfákat, egészen kipirult, mire sikerült előrángatnia egy szürke zakót, amin legnagyobb örömére óriási szakadás éktelenkedett.
Mikor kilépett az utcára, K. úgy érezte, máris mindenki őt nézi. Elgyalogolt a legforgalmasabb csomópontig, és egy oszlop mögül alaposan felmérte a lehetőségeit, a tér mely részén tudná a legnagyobb hatást kelteni. Hamarosan ki is szemelt magának egy bárányát legeltető kislányszobrot, ami körül fiatalok csoportosultak. K. határozott léptekkel elindult a szobrocska felé, majd odaérve ugyanazzal a lendülettel hasra vágta magát a kőbárány patái előtt. Fejében máris megjelentek a cikk első, borongós és kíméletlen szavai. Összeszorította a szemét és nagyokat nyögött, mintha fájna valamije.
Azután várt.
Délután volt már, és K. legnagyobb megelégedésére mindeddig senki sem ment oda hozzá. Néha elbóbiskolt, érezte, hogy az éhség és a hideg lassan úrrá lesz rajta. Úgy gondolta, ahhoz, hogy hitelesen írjon cikkében az emberek érzéketlenségéről, egy kis időre még nem árt maradnia. Óvatosan kinyitotta a szemét és körülnézett: a fiatalok már szétszéledtek, a járókelők közömbös arccal mentek el mellette. Hirtelen azonban egy férfit látott a szobor felé közeledni. Gyorsan elfordította a fejét, és hunyorogva várta, mi lesz, segít-e rajta ez az idegen. Mivel úgy érezte, nem történik semmi, és el is aludt egy pár percre, kinyitotta a szemét. Legnagyobb megrökönyödésére a férfi ott állt a szobor mellett, kezében K. pénztárcájával, és feltűnően matatott benne. K. úgy érezte, végre elérkezett a pillanat, hogy leleplezze egyik embertársát, már látta is maga előtt írását, melyben sötét képet fest a mai társadalomról. Hirtelen felpattant és harcra készen kirántotta a férfi kezéből a tárcát. Ekkor nézett csak körül.
A férfi háta mögött mentősök álltak, mind elképedve nézték a jelenetet, ugyanakkor némi szemrehányással is a láthatólag téves riasztás miatt. Őket egy rosszulléthez hívták ki, nem egy részeg hajléktalanhoz, mondták. A férfi odalépett K.-hoz, elnézését kérte, és azt állította, hogy csak a személyi igazolványt kereste a tárcában, hogy meg tudja mondani a mentősöknek a nevét. K. fáradtan nekidőlt a szobornak. Hitte is meg nem is ezt az egészet, csodálkozott, hogy nem hallotta a mentőautó szirénáját, majd bocsánatot kért mindenkitől és csalódottan hazakullogott.
Másnap reggel K. újságíró újra a kőbárány patái előtt heverészett, ugyanis az előző napi események dacára úgy döntött, megírja azt a leleplező cikket akkor is erről a romlott társadalomról, ha ezentúl mindennap az utcán kell feküdnie. |
