|
Megéltem már néhány telet: szaladtam ropogós havon, elbuktam hatalmas buckákban, átázott ruhában készítettem hóangyalkát, de ugyanúgy küzdöttem át már magam a latyakos városon, a szürke, terhüket mind nehezebben cipelő felhők alatt. Hasonló nyomorult hangulatban, mint a kutya, kit a kertbe száműznek a legnagyobb égzengés közepette, és aki félelmében és a hidegtől reszketve húzódik be vackába. Gyönyörködtem már a csillámló, könnyedén aláhulló hópelyhekben, melyek kedvesen pihentek meg a kabátomon és a hajamon, törődötten figyeltem már a villamossínek réseiben vánszorgó sötét, búsnak rémlő olvadékvizet is.
Bármit is láttam, éltem át az évek során, soha nem vártam még annyira a tavaszt, mint ezen a télen. A szürkeség rátelepült lelkemre, beszivárgott pórusaimba: mindig fáradtan vészeltem át az egész napot. Sötét volt, mikor felébredtem, és sötét, mikor beestem a lakásba. Napközben sehol egy szín, minden fakó, rideg-fémes szürke árnyalataiban senyvedett. Szürke emberek álldogáltak körülöttem, szürke lábukkal rugdalták a szürke hódarabokat, szürke villamos jött értem, és szürke volt az étel, mit magamhoz vettem. Szürke macska köszöntött, amikor hazaértem, szürke orrával dörgölőzött a lábamhoz, és bár amúgy is szürke, hónapokig még szürkébbnek éreztem.
De végre előbukkant a napfény. Felébredt téli álmából, lustán kinyújtózkodott, és miközben lerúgta magáról nehézkes takaróját, fénybe borította a világot. A szürkeségből egyszerre előbukkantak a mogyoró-, kávé- és a vörösesbarna fatörzsek. Bár a zöldellő rügyekig még várni kell, a durva kérgen el-elcsúszó, aranyló fények mindenért kárpótolnak. A házak falát is sárgára festi a rég nem látott, érzékelt napsugár, és a vakítóan kék eget fehér bárányfelhők pettyezik. A színek nevetve járnak táncot a fénnyel, és lassan minden megtelik élettel.
Már vártalak tavasz, örülök, hogy megérkeztél! |
