|
Egy átlagos hétköznap reggel. Rohanás. Leszállok a metróról, és megüti a fülem egy vékonyka hang. Mindenki hallja, hisz a kislány szinte ordítva énekli a tömegbe a jól ismert gyerekdalt. „..kicsi vagyok én, majd megnövök én..." Lépkedek közelebb a hangforráshoz, kezdek jobban odafigyelni a dallamra, és ahogy élesedik a fülem egyre inkább kiveszem, milyen erőltetett, nehézkes kántálás valójában a kislány hangja. Mint aki már órák óta kötelességből énekel. Talán nem véletlen.
Még pár lépés és megpillantom azt, amit talán sosem fogok elfelejteni. Egy asszony (valószínűleg hajléktalan), ül a mozgólépcső mellett, ölében a kislánnyal. A nőn kopott, koszos ruhák, előtte kis edény, benne pár száz forint. A kislány fején hatalmas kapucni, így az arcát nem lehet látni. A helyzet nyilvánvaló és megrendítő. Az ember szeretne segíteni. Nem az anyán. Ha egyáltalán az anyja az... Hallani történeteket, hogy csecsemővel ül az aluljáróban az asszony, odajön egy másik, átveszi a helyet, a gyereket, és attól kezdve ő koldul. Műszakváltás? Ezért. Én nem segítek neki. Nekik. A gyereken megesik a szívem és nem a világra haragszom, hogy vannak szegények. A nőre vagyok dühös. Szörnyen. Miért kell ezt csinálni? Hétköznap délelőtt a gyereknek iskolában a helye, és nem az aluljáróban kellene kéregetnie.
Mocsokban kell felnőnie, és tíz év múlva ugyanezt csinálja majd. Kéreget. Koldul. Vagy leültetik rablásért. A rács mögött meleg van és ingyen ebéd. Mert ő azt hiszi. Szegényke nem tudja, hogy nincs ingyen ebéd, mert esélye se volt megtanulni. Valaki fizet érte. Valaki megdolgozik érte, hogy ő ehessen.
Ha szerencséje van, árvaházba kerül, gyermekotthonba vagy nevelőszülőkhöz. Talán van benne erő, kitartás és akarja valamire vinni. Még megtanulhat valamit, amivel a társadalom hasznára válhat. Nincs rá sok esélye, mert lentről indult. Nagyon lentről.
Villamosra szállok, de a fejemben egy vékony hang zümmögi, hogy „kicsi vagyok én, majd megnövök én..." |
