|
Én mindig is szerettem a 19-es és 49-es vonalán a régi, fapados villamosokat még az átkosból. Volt benne valami balkáni romantika, amikor az ember arra gondolt, hogy ugyanezeken a padokon utaztak a szüleink fiatalkorukban. Még az első csókom is egy üres 49-es kocsiban csattant el egy téli éjszakán. Szerettem a Stukákat, és fájt a szívem, amikor a Combinok térhódítása miatt eltűntek a Bartók Béla útról. Néha, amikor remízek előtt haladtam el, be-bepillantottam, de sosem láttam őket. Eltűntek, ahogy eltűnnek az évek, és velük minden, ami szép, ami jó, ami emberi. Fallaci jutott eszembe a művirággal, és Huxley a szép, új világgal. Közben valahol ott pihentek a kifogástalan állapotú Stukák, várva egy szebb jövőt, vagy egy gazdag műgyűjtőt.
Nem tűnt fel senkinek, talán csak nekem. Az emberek csupán a számokat nézik egy villamoson, és hogy melyik kocsiba szállt fel az alkoholtól és vizelettől bűzlő hajléktalan. Az ülések, az ablakok, a padló vagy a csengetés a szocializmusból, csupán funkcionális csavarok a mindennapi kerékvágásban. Amíg jön valami sárga a síneken, addig nincs baj. Hogy UV, Tátra, Ganz vagy Combino, egyre megy.
De a Stukák, azok mások. Ők emberéleteket láttak, és millió emléknek biztosítottak keretet. Igaz, nincs bennük klíma, de ha kinyitod az ablakot, az arcodba csap a tavaszi szél. Nincs bennük plüss üléshuzat, de nyáron, a szoknyás lábadon kacér piros csíkokat hagynak a pad lécei. Nincs bennük alacsony padló, de összemosolyoghatsz az idős nénivel, miután felsegítetted a lépcsőn. És Istenem, még a csengetésük is más...
Amikor a magyar ember nem látja, hogy mit hoz a holnap, mert a közélet botrányból botrányba rohan, kell valami, amit nem vehetnek el tőlünk. Emlékképeket a múltunkból. Kapcsot a volt és a lesz között. Valamit, ami átvisz a tegnapból a holnapba. Egy járatot, ami ugyanaz marad, bármerre is sodorja az utunkat a sors, vagy mi magunk. Egy utolsó biztos pontot, még akkor is, ha néhol rozsdásodik... |
