|
Magyarország alulnézetből
A parkolóóra előtt álltam, és dobáltam bele a kopott fémérméket, mikor hirtelen mellettem termett egy velem körülbelül egyidős, alacsony, szőkésbarna hajú lány. Sötétkék farmert és lila pólót viselt, göndör fürtjeit virágmintás kendő takarta.
„Ki tudna segíteni pár forinttal?”- jött a kissé félszeg kérdés, mikor végre kinyomtatta a gép a jegyemet. A vékony hang épp a vékony teremtéshez passzolt, akit inkább neveznék csont-soványnak, mint manöken alkatnak. Döbbentem néztem végig még egyszer a lányon. A nadrágja nem volt kopott, sehol egy folt a ruháján, ápoltnak és fésültnek tűnt. Nem is értettem, miért kéreget itt, egy bevásárlóközpont parkolójában.
A szemébe néztem. Nem volt sem részeg, sem drogos, sem csóró. Inkább olyan „adj már egy kis zsozsót, hadd menjek” hangulat ült az arcán. Arra is gondoltam, hogy talán éhes szegény, ezért kell neki egy kis apró.
Azt hittem, rosszul értettem. Vissza is kérdeztem gyanútlanul, hogy „tessék, mit mondtál?” Ekkor türelmetlenség csillant meg a szürke kis szemekben, és csak ennyi választ kaptam: „Meg tudná’ má’ dobni egy százassa’?”
Nem is gondolkodtam tovább, elkezdtem kutatni a táskámban, hogy kisegítsem a lányt, és véget vessek ennek a kellemetlen szituációnak. Emlékeztem, hogy beleborult a múltkor egy maréknyi apró az aljára a pénztárcámból. Lehajtott fejjel kotorásztam, mikor észrevettem, hogy kilóg egy kulcs a kéregetőm zsebéből.
Rögtön visszahúztam a cipzárt.
Ezüstözött Mercedes kulcs volt nála. |
