|
Késve érkezett a találkozóra. Már távolról észrevette Annát: egy zöld napernyő alatt üldögélt a szemerkélő esőben, egyenes háttal krémest szeletelt, a haja kontyban, a ruhája most is kifogástalanul elegáns volt. Mikor odaért, gyomorideg fogta el, gyorsan a szoknyája mögé rejtette kopottas bársonytáskáját, Anna persze észrevette, de a rá jellemző tapintattal, alig láthatóan elkapta a tekintetét. Üdvözölték egymást, régen láttalak Eszterke, én is téged, hát hogy vagytok, hát jól, köszönöm, köszönöm.
Anna rúzsos mosolya tulajdonképpen idegesítette, bár próbált elmerülni a látszat örömben, hogy ismét találkozhatott idegenben élő, régen látott barátnőjével. Van most valakid, Eszterke? Nincs. Kínos csend. A terítő rojtjait rendezgette. Annára nézett és látta, hogy az majd kiugrik a bőréből, csak hogy mesélhessen. És a férjed? Anna talán még jobban kihúzta magát.
Mialatt a beszámolót hallgatta a külföldi konferenciákról, az egzotikus nyaralásokról, volt ideje alaposabban szemügyre vennie a vele szemben ülő nőt, akivel régen, nagyon régen, órákon át, megállás nélkül tudott beszélgetni. Talán kicsit meghízott, már ráncai is vannak, pedig egyidősek, és az ő bőre szinte még teljesen sima.
Hogyan, drágám? Eszterke! Te még nem voltál külföldön? Hát miért nem látogatsz meg egyszer minket? Letette a villáját, egy süteménydarabka a terítőre hullott. Az asztal alatt óvatosan megragadta a táska fülét, legszívesebben indult volna már, de még sok volt a teájából, amit a folyamatos remegéstől a gyomrában egyre kevésbé kívánt. Hát szívem, tudod, a munkám nem enged, még nyáron sem. Igen, még mindig abban az iskolában tanítok, nem, nem szeretnék másik állást, főleg nem egy multinál. Persze, tudom, hogy a Te férjed is ott dolgozik, nem azért mondtam.
Anna megrebegtette szempilláit. Fotókat vett elő, a gyerekét mutogatta, itt éppen játszik, eszik, alszik, igen, az ott mögötte a tenger. Melyik? Hát a Vörös.
Mikor elbúcsúztak, látta, hogy Anna mennyire magabiztosan lépdel a körömcipőben, neki még magas sarkúja sincs, nem tartja kényelmesnek. Lehajtott fejjel bandukolt, elnyűtt papucsát nézte. Tulajdonképpen jól érzi ő magát a bőrében, szereti a munkáját, igaz nincs senkije, de még nem annyira öreg, és szép a bőre, szebb, mint Annának. Igen, egyre biztosabban érzi már, nemsokára ő is talál valakit. Ha hazamegy, főz magának egy teát és végigolvassa a gyerekek fogalmazásait.
Hirtelen megbotlott, a táskája leesett a karjáról és belepottyant egy pocsolyába. Felkapta, de nem indult tovább, csak bámult bele a zavaros vizű tócsába. Nézte lassan hullámzó tükörképét, amint az figyeli őt a másik oldalról, a felkavart állóvízből.
Annára gondolt. Vajon melyik partján lehettek ezek a Vörös-tengernek?
Úgy érezte, azonnal tennie kell valamit. Lehajolt egy kőért és teljes erejéből belevágta a lassan kisimuló pocsolyába. A víz szanaszét fröcskölt, sáros lett a papucsa is, de nem bánta. Nemsokára úgyis lecseréli. |
