Mert a nő úgy szeret, ahogy a völgy szereti a hegyről lezúduló patakot. Hívogatja, magába zárja, tajtékját csillapítja. S mikor a patak megnyugszik, a völgy újból útjára engedi.

Mert a nő úgy szeret, ahogy a völgy szereti a hegyről lezúduló patakot. Hívogatja, magába zárja, tajtékját csillapítja. S mikor a patak megnyugszik, a völgy újból útjára engedi.
Mert a nő úgy szeret, ahogy az öreg tölgy szereti a vándort, ki hűs tövében megpihen. Megtámasztja fáradt hátát, oltalmazza záportól. Nem kérdi, honnan jött, nem kérdi meddig marad.
Mert a nő úgy szeret, ahogy a hajnal szereti az ébredező várost. Lágyan betakarja, puha csókot nyom homlokára, majd tovaszáll, nehogy megzavarja a mindennapok ütemét.
Mert a nő úgy szeret, ahogy a tenger szereti a tomboló vihart, mely felkorbácsolja kedélyeit. Őrült táncot járnak együtt, hogy a tenger elnyelje dühét az égnek, és simábbá váljon tükre, mint valaha.
Mert a nő úgy szeret, ahogy a riadt kismadár szereti az eget, mikor először próbálja szárnyait. Szíve a torkában dobog, de nem néz le a mélybe. Ha a földre hull sem adja fel, megpróbálja újra, meg újra.
Mert a nő úgy szeret, ahogy csak szeretni lehet. Tisztán, mélyen, forrón szeret.