|
Szürke váróteremben ülök és az ablakból homályosan kivehető, esőben ázó, mogorvakék vonatpacákat figyelem. Sok időm van még, unottan nézem, hogyan gördülnek le egymás után a kövér vízcseppek az üvegen. Hirtelen megnyikordul a váró ajtaja, zilált, kócos hajléktalan lép be, maga mellé dobja megfakult csíkos szatyrát, majd körülnéz és elnyúlik a mellettem lévő padon. Pár perc múlva önfeledten horkol, közben fojtogató bűz árad belőle, de most valamiért, talán lustaságból, mégsem visz rá a lélek, hogy arrébb üljek. Az egyik vonat felsír és elindul. Pár perc múlva érkezik a helyébe egy hosszú, zöldsárga paca. Messziről jöhetett, talán valahonnan külföldről, nemzetközi gyors... Egyre kevésbé figyelek a külvilágra, csak a vízre, lassan eltűnnek a színes foltok az ablak túlsó oldalán, de a zöldsárga marad még mindig. Az eső és a pára egyre jobban elhomályosítja a sötétkék mogorvákat. Még mindig fojtogat a hajléktalan szaga, hallom az ütemes horkolást, álmodik vajon, néha mormol valamit, és nagyokat káromkodik, ha nehezen veszi a levegőt. Mégsem mozdulok, csak a homályba figyelek, a semmibe, az ürességbe, aztán hirtelen beleveszek, lecsukódnak a szemeim, elalszom én is. Képzeletben nem itt vagyok már, hanem valahol messze. Elfelejtem a
koszt, a várót is, úgy érzem, mintha hirtelen a zöldsárga vonatpacán ülnék, ami ütemesen zakatol velem messze, nagyon messze. Mindenhol fény, megjelennek a színek, egyre több, egyre élénkebbek. Napsütötte táj, gazdag városok mellett megy velem a vonat. Híres épületeket látok, eddig csak képekről ismertem őket. Vágytam rájuk mindig, és most egyszerre mind itt suhan el mellettem. Valami boldogságféle érzet kerülget, nem tudom biztosan, de örülök, egyre kíváncsibb vagyok, egy képet sem akarok elszalasztani ebből a felfoghatatlan utazásból. Ám egyszer csak valami alagútféléhez érkezünk, hirtelen sötét lesz, nem értem, miért tart ennyi ideig, sokáig nem látok semmit. Tehetetlennek érzem magam, próbálok erősen az eddig látottakra gondolni, ám végül kinyílik a szemem. Az ablak másik oldalán megszólalt egy síp, a nemzetközi zöldsárga elindult. Most eszmélek: én nem ülök rajta, hanem a váróban vagyok, már megint itt, ezen a szürke oldalon. Mellettem a hajléktalan felébredt, álmosan pislog, beletúr a hajába, a fejét vakarja, majd unottan ismét ledől, és jóízűen elszunnyad. Halványan, de mintha mosolyogna. Befogom az orrom, és arrébb ülök, nem bírom tovább ezt a szagot. Kifelé menet újra kék foltokat látok az ablakban és egy sötét ruhacsomót: a hajléktalant a padon, akivel együtt álmodtam. |
