|
A vörös téglafalon egy élettel telt, húsos borostyán próbált felkapaszkodni a legmagasabb kiszögelléshez, hogy a biztos létet adó fényárban úszhasson. A baj csak az volt, hogy évek óta próbálta megtenni mindezt sikertelenül. Ez nem is kétséges, hiszen ha jobban szemügyre vettük, megtapintottuk, megszagoltuk, ránk meredt a valóság keserű íze... Ez csak MŰ! Bizony az volt, de olyan jól utánozta, hogy évek kellettek hozzá, hogy észrevegyük. Megcsaltság érzés? Várunk valami szépet, ami majdnem olyan, mint az igazi, de mégsem az! Valódi illatos rózsa helyett az utánzat is megteszi, jobb helyeken pompája orrunkat is félrevezeti. Ha eredeti fű helyett csak másolat virít a kertben, az már talán nem is meglepő. Na, de mű-barát? Ilyet nem mondunk, pedig mennyi az ilyen? Hol a mű és az igazi határa? Ez ott valahol azon a ponton kezdődik, ahol az igazit elkezdjük tápszerrel etetni, hogy szebb, formásabb, csinosabb, megkapóbb és magával ragadóbb legyen, majd ezt követi az utánzat, amikor ez már nem elég. Pedig lelkünk mélyén mindannyian arra vágyunk, hogy igazink legyen, de akkor miért van mindez? Várjuk, hogy szeressenek igazi szeretettel, mert csak az tudja fedezni valódi szeretetéhségünket - más nem képes erre - agyontuningolt ál-szeretet nem megfelelő ebből a célból! Várjuk? Elég ez? Ha nem, akkor miért nem tesszük meg a mi részünket? Félünk a visszautasítástól? Aggódunk azon, hogy kihasználnak? Rettegünk attól, hogy mi többet adunk? Irtózunk még a gondolattól is, hogy hátrányunkra válik? Lemaradásnak érezzük? A kulcs itt van elásva, hiszen, ha az ÉN megteszi, abból lehet több és nagyobb, és a másikra is visszaragadhat ,,újra''. A megoldás a TE kezedben van, élj vele! A mű-vek sorából talán csak jó öreg egyetemünk a kivétel, és ha ezen túlmenően valaki némi asszociációt fedez fel a Műhellyel kapcsolatban, az csak a szavak játéka és a véletlenek szüleménye, hiszen a Műhely, az egy igazi hely! |
