A Műegyetem falai között megbúvó Szkéné Színház fennállásának 40 éve alatt mindig is kiváló művészeknek adott és ad otthont. Jelenlegi befogadottjai között meghatározó szerepet tölt be Pintér Béla és Társulata. Névadójukkal a kezdetekről, a színházról és a külföldi tapasztalatokról beszélgettünk.  

Hogyan alakult ki a társulat mai formája?
A társulat 1998-ban alakult, az év októberében mutattuk be az első darabunkat: a Népi Rablétet. Ehhez olyan színészekre volt szükségem, akik tudtak néptáncolni. Mivel akkor már tíz éve színházzal foglalkoztam, tudtam, kit kell keresni, így jött össze a csapat. Aztán a közös munka is jól ment, az előadásnak is sikere volt, szép díjakat is nyertünk vele. Azóta dolgozunk együtt. Persze az évek során változott a társulat. Eleinte egy, majd 2006-tól évi két bemutatót tartunk.

Miért a Szkéné lett a törzshely? 
Először 1988-ban kerültem a színházba. A Szkéné már akkor is befogadó színházként funkcionált, de mindig voltak húzó társulatai, akik elsők voltak az egyenlők között. Akkortájt a Tanulmány Színház (ma Arvisura) volt ez, ahova felvételiztem, és fel is vettek. Azóta különböző formációkban játszottam a Szkénében, tulajdonképpen huszonkét éve ott dolgozom. Ismerem, szeretem ezt a színházat, minden bemutató esetében ebben a térben gondolkozom. Azzal, hogy a díszterem leválasztott tetejéből alakították ki, mintha a színház allegóriája lenne, ahogy a levegőben lógva a pillanat művészetének ad színteret. Ez a negyven év egy különleges, tünékeny, ha mégoly hosszúra is nyúlt pillanat. Ide a nézők alapvetően másképp ülnek be, mint más színházakba, aminek általában pozitív hozadéka van. A Gyévuskával történt meg az, hogy nem itt, hanem a Nemzeti Színház Stúdiójában mutattuk be, két évig játszottuk, aztán le kellett venni a műsorról, mert nem jöttek rá a nézők. Azzal hoztuk át a Szkénébe, hogy ha itt sem működik, akkor végleg levesszük, de nem így történt. Persze a családiasabb hangulatnak van negatív oldala is, például sokan ülnek be sörrel, kezdenek el fotózni vagy videózni mobiltelefonnal.

Mit lehet tudni a márciusi új bemutatóról?
A címét még én sem tudom pontosan, jelenleg négy verzió van, aztán végül lehet, hogy egy ötödik lesz. A munkacímek: Konok középszer, Tündöklő középszer, A korpa között és Szutyok. A történet szerint egy pár, akiknek nem lehet saját gyerekük, kivesz az intézetből két nagyobb lányt, majd úgy alakul, hogy az egyiket jobban szeretik, mint a másikat. Akit pedig kevésbé szeretnek, abból újfasiszta lesz. A „kevésbé-szeretettségről” szól és annak következményeiről.

Az ilyen nem mindennapi témaválasztás tesz alternatív társulattá? Vagy éppen fordítva működik?
Nem tudom. A társulatban a hat-hét, minden darabban szereplő színészből hárman például elvégezték a főiskolát. Ha bárki megnézi az előadásainkat a szövegcentrikusság miatt is láthat rokonságot, kapcsolódást a kőszínházhoz. De azért azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy a mi előadásaink mind dramaturgiáját, mind formai megoldásait tekintve mindenképpen nyújtanak valamiféle alternatívát a klasszikus színház mellett.

Kitüntetéseknek sincs híján ez az egyedi látásmód. Fontosak a díjak?
Nagyon jó díjat kapni – ezt mindenki tudja, aki kapott már valaha. Nyilván az ellenségeimmel szemben fegyvertény, ha díjat kapunk, azzal biztosan szerzünk egy rossz napot nekik. Szerencsére viszont se a díjak mennyisége, se a kritikák ádázsága nem befolyásolja a soron következő munkát. A kreativitás az agynak vagy a léleknek egy külön tartományában honol, ahová ezek nem érnek el.
Az ismertség és elismertség hatására nem merült fel, hogy más társulatoknak, vagy kiadásra is írhatnál?
A társulat az én nagy munkám, ez a legfontosabb számomra. Arra, hogy mások játsszák a darabokat, volt már példa, a Korcsula első változatát egy akkor végzős színművészetis osztályra írtam, a Parasztoperát pedig most fogják bemutatni a Pécsi Nemzeti Színházban. Irodalmi ambícióim nincsenek, az évi két előadás létrehozása éppen eléggé kimeríti az energiáimat. De A Sütemények királynője és A Démon gyermekei megjelentek egy-egy Rivalda-válogatásban, tehát valószínűleg irodalmi értéket is képviselnek.

Jellegzetes, visszatérő motívumokkal dolgoztok, amit imádnak a rajongók, de a kritikusoknál nem mindig okoz osztatlan sikert. 
A színház az életre reflektál, azon belül igazából minden, a magánéleti válságoktól a családon, hazugságokon, szerelmeken át a társadalmi problémákig, ihletet ad. A színházi ember próbálja a valóságot színházzá képezni, ahogy a szobrász szoborrá, a festő pedig festménnyé. Kétségkívül vannak visszatérő motívumok, mint a népzene, vagy a humor és a tragikum elegyítése. De ugye akinek nincs stílusa, az ismételni sem tudja önmagát. Valami ilyesmiről lehet szó, ha az ember meghall egy zenét, és meg tudja mondani, hogy ez Bach vagy éppen Mozart. Ők is azért felismerhetők, mert vannak egyedi stílusjegyeik. Nekünk is vannak felismerhető elemeink, és vannak jobb és kevésbé jó előadásaink, de egy előadás nem attól lesz jó vagy rossz, hogy ismétlek vagy nem ismétlek bizonyos elemeket, hatásokat. Egy színdarabnál az a fontos, hogy hat-e a nézőre, vagy sem. Ha valami jól működik, akkor miért ne használjuk. Akit ez zavar, azzal nem gondolkodunk egyformán a színházról, de ez nem feltétlenül baj.

Milyen tapasztalataitok vannak a külföldi fellépésekről? Hová mentek legközelebb?
Az első külföldi turnénk a Népi Rabléttel volt Szarajevóban, a Teatar színházi fesztiválon, ahol mindjárt nyertünk is két díjat a legjobb előadásért és a legjobb rendezésért. A nagy áttörést viszont a Parasztopera jelentette, ahol a zene már önmagában is nagy erejű. Ez az előadás hozta meg a társulat nemzetközi hírnevét. Azóta más darabokkal, A Démon gyermekeivel, az Anyám orrával és a Korcsulával is sokat utazunk leginkább Európában, de tavaly New Yorkban is jártunk. Legutóbb pedig januárban a Gyévuskával voltunk Helsinkiben. Mivel feliratozva játszunk a fordítók és a tördelők szerepe nagyon fontos. Ha valaki lusta rendesen megvágni a szöveget, és a poén nem a megfelelő helyre kerül, azzal tönkrevághatja az előadást, de ha ez a kettő együtt van, akkor jó esetben minden ugyanúgy működik, mint itthon. Legközelebb februárban Portugáliába megyünk a Parasztoperával és Az Örült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördöggel. Tavasszal Németországban több helyen is játsszuk A soha vissza nem térő című előadásunkat és a Theater der Welt fesztivál keretein belül mutatjuk be júliusban a még cím nélküli új darabunkat is.