|
Az asztalfőn ült, hosszan elmerengve nézett maga elé. Rágyújtott egy cigarettára, majd mégis eloltotta, és hagyta, hadd csimpaszkodjon bele hosszú szakállába az egyik unoka. Az öregember szeretettel nézte, hogyan játszadoznak körülötte a kicsik, időnként azonban kedve lett volna felállni és elnáspángolni valamelyiket, hiszen a nagy kergetőzésben állandóan felborogattak valamit az apróságok. Nem értette, miért bízták rá az unokákat, éppen őrá, aki mozdulni sem tud a székből. Mást nem tehet, csak gyönyörködhet bennük, neki ez is éppen elég, de fegyelmezni is kellene, gondolta aggodalommal, különben pár óra múlva semmi sem marad a lakásából. Ha valamit mégis eltörnének, vagy megtalálják az ollót, majd kiált egyet – igen, az talán jó lesz! –, mély hangjával régen is képes volt tiszteletet kelteni bárhol.
Tíz éve él már egyedül, tolószékhez kötve, magányosan. Elszokott ő a társaságtól, most meg itt ez az öt futkorászó kisgyerek, és nagyon fél, hogy nem tud velük mit kezdeni, ha bajt csinálnak. Az órájára nézett, a lánya még hosszú ideig lesz oda. Minek is hozta őt ilyen helyzetbe, hiszen tudja, hogy a háború óta képtelen felállni ebből a nyomorult székből.
Hirtelen az egyik kislány előtte termett, hozzábújt és szánakozva megsimogatta a nagyapót. Az öregemberen valami rossz érzés vett erőt, fázni kezdett, úgy érezte, be van zárva valamibe, ami süllyed lefelé, egyre hidegebb van, elnyeli valami sötét mélység. A szeme megtelt könnyel, elővett egy nagy zsebkendőt, az arca elé kapta, nehogy meglássák a gyerekek, hogy sír. De nem tudott mit kezdeni a könnyekkel, amelyek egyre csak folytak a szeméből, a gyerekek végül mégis észrevették, odasereglettek a tolószékhez és egymás szavába vágva kérdezgették, mije fáj ennyire a nagypapának. Nem válaszolt, nem is sírt már, az öregember egyre csak a béna lábait nézte, mordult egyet, mire szétszaladtak a kicsik.
Nagy csörömpölés, egy virágcserép eltört, most fel kellene állni és rendet tenni, de csak kiabálni tud rájuk, tehetetlenül. A maradványokat nézte a földön, az egyik kislány már hozta is a seprűt, és halkan összeszedte a földes kerámiadarabkákat, nehogy a nagypapa mérges legyen.
Már nem kiabált, csak rántott egyet a pléden, és hátravágta magát a tolószékben, aztán nézett kifelé az ablakon. Mikor jön már az a lány? Az óra lustán kattogott, a gyerekek érezték, hogy az öregember haragszik rájuk, azért nem kiabál. A legnagyobbik maga köré gyűjtötte a kicsiket, majd énekelni kezdett a nagypapa felé fordulva, buta gyerekdal volt egy rossz macskáról, aki valamit ellopott, a kisebbek próbáltak bekapcsolódni. Az ének hamis volt, fülsiketítően keserves, a kicsik harsányan, szinte kánonban fújták, amitől a szöveget sem lehetett érteni, a macska céltalanul kóválygott a gyerekhangok között.
Az öregember úgy kacagott, mint eddig soha. Béna térdét csapkodta, folytak a könnyei, ismét előkerült a zsebkendő. Már nem félt. Készen állt a halálra. |
