|
Mindig összeszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy egyszer majd meg kell kérdeznie. Ilyenkor szeretett valami szépre gondolni, és azzal máris elhessegette magától az esetleges visszautasítás fojtogató érzését. Mosolytól kisimult arccal révedt a távolba, és lelki szemei előtt látta, amint élete szerelme süteménnyel várja otthon, mikor ő fáradtan megérkezik a munkából. Segít levenni a kabátját, csókot lehel homlokára, és megkérdezi, hogyan telt a napja. Nem álmodozott luxusról, csak egy meleg családi fészekről, ahol felnevelhetik közös gyermekeiket, hogy egyszer könnyes szemmel nézzék, amint kirepülnek oltalmuk alól. Ám újra visszacsöppent a valóságba. Megint görcsbe állt a gyomra, szédült és izgalomtól nyirkos tenyerét ökölbe szorítva remegő szája elé tette, mikor kényszeredetten köszörülte kiszáradt torkát. Nem lehetett tovább tétovázni. Bátorságát összeszedte, letérdelt, és feltette azt a kérdést, melyet már annyiszor eltervezett. Hirtelen azonban minden szót elfelejtett, és csupán annyit tudott mondani elcsukló hangon: „Hozzám… Hozzám jössz?” Válasz nem jött. Csak riadtan nézett vissza rá tükörképe. |
