Míg a BKV alkalmazottjai azzal tüntetnek, hogy nem indítanak buszokat és villamosokat, addig egy fiatalember önkéntes munkát vállal a vasútnál. Ő ugyanis hobbi mozdonyvezető. Ingyen és szívesen dolgozik, továbbá van saját vasutas uniformisa táskával, sapkával, tokkal, vonóval. Vezetői engedélye mondjuk nincsen, de legalább lelkes.

A kiábrándult utasok talán már fel sem kapják a fejüket erre a hírre. A rendszeres vonatozók, az eddigi viszontagságok után már eléggé edzettek lehetnek ahhoz, hogy kellő nyugalommal fogadják az olyan híreket, hogy a szépelgő szakszervezetek megint betartanak nekik, a dolgozók sztrájkolnak, megszűnnek a szárnyvonalak, emelkednek a jegyárak, avagy késik a kanizsai gyors. Hiszem, hogy az emberek már nem állnak meg méltatlankodni, felelőst keresni, ujjal mutogatni és felháborodni, hogy hogyan is fordulhatott elő ilyen. Örülnek, hogy egyáltalán megy a vonat.
Hősünk mindeközben önképző tanfolyamra jár, igyekszik beépülni a pályaudvar vérkeringésébe, szabadidejében pedig a szorgos mozdonyvezetők válláról vesz le terheket. A végtelen és soha össze nem érő sínpálya látványa, a száguldás szabadsága, valamint az újabb típusú szerelvényekben rejlő sebesség olyannyira magával ragadja, hogy szenvedélyéért képes a szabályokkal, a rendszerrel és a hatóságokkal is szembefordulni.
Ilyet persze nem tehetünk meg. Ha legbelül titkos vágyunk is, hogy szívsebészek, villanyszerelők, építészek vagy éppen topmodellek legyünk, nem mehetünk oda és állhatunk be közéjük egy gyors önképzés után. Ugyanis szeretnénk, ha továbbra is valódi jogászok adnának nekünk tanácsokat, igazi mérnökök terveznék a házainkat, és képzett orvosok látnák el a gyermekeinket. Feltételezett bizalmi viszonyok ezek, mert hisszük, hogy az illető valóban kompetens a témában. Nincs szükség sem hobbi adóellenőrre, sem önkéntes dékánra, sem pedig ál-mozdonyvezetőre.