|
Leülünk a padra és elkezdünk beszélgetni. Általános bevezető témák, csevegés, apró történetek, melyek oldják a hangulatot. Aztán belekezd. Egy torokköszörüléssel rátér arra, amiért idejöttünk: „A barátnődről lenne szó.”
Annyi megdöbbenés, oly sok felismerés és súlyos gondolat után, én már semmi mást nem szeretnék, csak hazajutni valahogy − csak egy lélegzetnyi szünetet kérek, és alkalmat a feldolgozásra!
Nem rólam szól, mégis nekem fáj. Én lettem az a külső harmadik, aki kontrollként látja a felek torzítatlan valóját, és pártatlanul átérzi a két álláspont ütközését. Az egyik mindent szeretne vagy semmit; a másik átmenetet, árnyalatokat, ezt is-azt is kicsit. Hogy hol keveredtem bele, már megfejthetetlen, de még van lehetőségem legalább a felismerésemmel kivonni magam az önsajnálatból.
Rosszul vagyok, a hideg ráz, a gyomrom kavarog. Nem akartam megtudni, nem akartam megsejteni, nem akartam tudomásul venni az élet ezen szegletét.
De az undor elnyomja a teher súlyát. Igen, undort érzek önnön hiúságom miatt. Mert valójában az fáj, hogy én csak körülmény lettem. Külső tényező, melyet belülről ért el a helyzet komolysága. Az én agyamban áll össze a kettő eggyé, a sok év félreértett kommunikációja bennem testesül megvalósult történéssé.
Megdöbbenten ocsúdok fel: amit ma meg kellett értenem, a teher, amit kéretlenül rám helyeztek, végül engem fog erősíteni. Ami mindebből lehetne, a gyakorlatban nem fog megtörténni, legalábbis olyan formában semmiképp, ahogy ijedt képzeteim hívták életre. De már a gondolataim is létjogosultságot adtak a még fájóbb folytatás esélyének…
Megérteni felelősség. De az alázatért cserébe enyhülés jár. Tudom, hogy azért kell nekem cipekednem, mert a gyengébbek nem bírnának el ekkora fájdalmat – vagyis a terhet átvállalni majdnem kötelességem.
Ők nem tudják meg, mi történik bennem – miért is mondanám el nekik, hogy mennyit viselek nemcsak velük együtt, de helyettük is? Bármi kinyilatkoztatás hiúságból fakadna…
Meg kell tanulnunk az önmagáért való cselekvést és nem a hatásért, a sajnálatért, mások elismeréséért, vagy akár a figyelemért tenni dolgainkat. Nem! A tisztánlátás tudatával és a szomorúság szépségével kell megelégednünk, a tényleges jutalmat pedig sosem szabad emberektől várnunk! |
