|
Kisebb társaság gyűlt nálam aznap este össze. Mondtam, igyunk valamit. Mondták helyes. Mondtam, legyen sör. Mondták rendben, s már nyílt is az ajtó, indultunk a hipermarket felé. Este hétkor.
Szuper ez a hipermarket! – mondta Béla, felpattanva az egyik bevásárlókocsira. Majdnem halálra gázolva egy Nesquick kakaós standot. Sanyi eközben rárabolt a chipses sorra, vígan rázta felénk a zsákmányát, Ödön meg lehurrogta, hogy ne egyen össze minden szemetet. Béla fényévekkel előttünk gurult már a kocsin szánkózva, onnan integetett, hogy megvan a sör. Na, nézzük! Jobbra üveg, balra pléh.
Emlékszel, a gyerekre, a negyedikből? Ki tudta harapni a dobozt! – zörgött Sanyi a chipszes zacskókkal. Én közben néztem a polcokat. Nem tudom, te hogy vagy vele, de szeretem a hideg üveget markolászni, s nézni, ahogy gyöngyözik benne a sör. Persze, az üveggel utána nyűg van, az alumíniumot meg csak kihajítod. Talán ezért is hosszabb pár közzel a dobozos szekció. Ödön ki is fejtette: tegyük fel, hogy a raktárban iksz köbméter hely van a folyékony kenyérnek. Szerinted melyikből lehet többet tartani? Segítek, bazinagy rekeszben húsz üveg, vagy egy lapos tálcán huszonnégy zsugorozott doboz? Az amerikaiak jó logisztikusok, könnyebben megtömhették a vietnámi szállító repcsiket, s nem kellett törött üveget söprögetni, soha. Sanyi valami neonkék azonosíthatatlan dolgot lobogtatott, s azt újságolta, hogy talált fütyülős nyalókát. Majd megkérdezte, mit szerencsétlenkedünk még itt? Az egyik tálcára bökött, neki olyan kell! Alatta nagyobbacska sárga címke, valahogy így: 99 HUF/db. Béla már emelte volna a kocsiba, mire Ödön megkérdezte, biztos, hogy ma mennyiségi, nem minőségi fogyasztók akarunk lenni? Sanyi a fejét kezdte vakarni, s kissé értetlen, de annál szégyenlősebb arcot vágott. Mindig a legolcsóbb cigit, alkoholt, kávét választotta, kenőmájasból meg a fél kilós, kétszáz forintost. Anyja, apja Csepelen dolgozott, de csak ennyit tudhattam róluk, mindig dugdosta őket előlem. Fejemmel biccentettem Bélának, hogy mehet, nyugodtan, Ödön erre heveny tiltakozásba kezdett: azt hiszed, hogy én ezt a számhoz veszem, holnap meg majd támasztják a Hiltit a fejemhez? Tudod, te, mi van ebben?
Sör – vágta rá Sanyi.
Neked mi kell? – kérdeztem Ödönt, aki aztán félig elfordulva dörmögte, hogy majd még kitalálja, s méregetni kezdte a polc másik végét, ahol a drágább sörök csücsültek. Béla a töményekhez közelített. Jeleztem, hogy abban nem vagyok benne. Ahhoz hangulat kell, s nem mellesleg igen nehéz mellette üldögélni, ami nem kedvez a kényszercselekvési hajlamaimnak. Nem lehet kortyolgatni és lötykölni a poharában. Utálom azokat, aki szívószállal isszák a sört – szólalt meg ismét Ödön. Szerintem, csak a homokosok csinálják ezt.
Én rózsaszínnel szoktam – vigyorogtam vissza, erre legalább elhallgatott úgy öt percre. A fejét csóválta, láthatólag nem értette a poént. Ha jobban belegondolok, igen kevés poént értett… Fura srác volt, a Kis-Svábhegyen lakott, egy marha nagy hodályban, ahogy én neveztem az otthonát. Második világháborús repülőket makettezett, azok csüngtek a szobájában pókhálószerű damil szálakon. Tudod, nagyon szeretnék siklórepülőt vezetni, de anyám nem engedi, mert fél, hogy lezuhanok – mondta mindig. Azt hiszem, azóta lettünk barátok, amikor először lépett apró panellakásomba, s mindent ócskázni kezdett. Erre én megígértem neki egy „hazáig pofozást”.
Bélának mindig minden mindegy volt. Szüleit autóbalesetben vesztette el, mindössze négy évesen. Unokanővére nevelte fel. Minden társaságnak örült, ahol tudták tolerálni gyerekességét. Szelíden mosolyra húzta a száját, amikor rákérdeztem, hogy megvagyunk-e, s már lendült is a kocsival tovább egyenesen a pénztár felé. Mire odaértem, javában udvarolt a kis szőkének a kassza mögött. Az meg egy pillanatra rajtam felejtette a tekintetét, s kajánul kérdezte, vagyok-e már tizennyolc, s hogy láthatná-e a személyimet?
Ne adjam meg inkább a telefonszámomat? – vetettem oda, s erre Sanyi felnyerített, míg Béla éppen Jedi-féle elmetrükköt mantrázott a lány képébe hajolva.
Közben befutott Ödön szokásos magyarázkodásaival, és fontoskodásaival, hogy ez ám a sör, meg Belgium, meg minőségi…
Ekkorra már rég egybeforrt fejemben a két ember monológja, fizettem és lendítettem is kifele a társaságot a pult mögül. Kiérve Sanyi éppen Eddára kezdett volna, mikor leintettem, Béla meg azzal hergelte a csövest, hogy visszaviheti a kocsit, ha ki tudja mondani, hogy dezoxiribonukleinsav. Ödönnek még mindig ott ült a szemében egy halvány opálos gond, amit a fotocellás hátunk mögötti záródásakor halkan súgott oda kérdőn:
De miért éppen rózsaszín? |
