|
Az Érdemes Művész-díj fordulópontot jelent a pályáján?
Ez mindenképpen egy jelentős szakmai megbecsülés. Ugyanakkor úgy érzem, hogy ez a kitüntetés, így 50 évesen, nagyon jókor jött, hiszen eddigi munkásságomnak az elismerése is.
Hogyan határozta el, hogy a színészmesterséget választja?
Azt hiszem, a színjátszás iránti vonzódás gyökerei a gyerekkorból indulnak ki, iskolai szavalóversenyeken én is részt vettem. A ’70-es években nagy divat volt az amatőr színjátszó kör, kettőnek is a tagja voltam. Ugyan nem drámatagozatos gimnáziumba jártam, mégis nagyon sok irodalom- és színházkedvelő osztálytárs volt körülöttem. Tizenhét évesen az egyik tanárom megkérdezte tőlem, miért nem akarok én színész lenni? Onnantól nem volt megállás, a Színművészeti Főiskolára is egyből felvettek, ahol nagyon sokat kellett dolgozni, de ez jelentősen növelte az ember teherbíró képességét. Az a jó, ha egy fiatalembernek minél több szín van a palettáján. Nem szabad lustának lenni, szükséges természetesen az a kis tehetség, ami van, illetve jó nagy adag szorgalom, kíváncsiság, hobbi, szakmaszeretet, és abból már lehet építkezni.
A színház és a film kettőse kezdettől fogva párhuzamosan volt jelen a pályáján?
A ’80-as években voltak ugyan kisebb filmes szerepeim, de a főiskola után elsősorban vidéki színházaknál dolgoztam. Később Pestre kerültem, majd jött a szabadúszás. Közben nagyon sokat szinkronizáltam, így először a hangomat ismerte meg a közönség. A színház és a film tehát fokozatosan következtek egymás után.
A tévében, mozifilmekben szereplő színészek általában nagyobb népszerűséggel rendelkeznek, mint akik csak színházban szerepelnek. A 2001-es Üvegtigris című film országos ismertséget szerzett Önnek is.
Igen, az Üvegtigris már önmagában, ha a film egészét és nemcsak a karaktereket nézzük, nagyon sikeres lett, erről mi is sokat beszélgettünk a többi színésszel. Olyan emberekről szól ez a film, akik összes bénaságukkal, szerethetőségükkel, simlisségükkel igyekeznek mindenáron talpon maradni, és ami a legfontosabb: van humoruk, optimizmusuk, megpróbálnak a jég hátán is megélni. Mindez, véleményem szerint erőt adott a közönségnek is, számtalan helyről hallottam, hogy különféle műhelyekben vetítik az Üvegtigrist. A humor, a nevetés – pláne, ha önmagunkon tudunk ironizálni – átsegít minket a hétköznapok nehézségein. Ugyanakkor sugárzik a filmről, hogy a forgatás alatt remek csapatmunka folyt, mi is nagyon jól éreztük magunkat, annak ellenére, hogy ez egy 10-12 órás munkát jelentett naponta. Egy kisebb közösségnél összekovácsoló erő, hogy mindenki beleadja a tudása legjavát, és azon felül még valami pluszt is.
A Valami Amerika 2-ben a maffiózó papát, Balát alakítja, aki szintén egy mogorva, ugyanakkor szerethető és vicces karakter. Nem érzi úgy, hogy ezek a szerepek mára összenőttek a nevével?
Soha nem tapasztaltam annak hátrányát, hogy azonosítottak volna egy szereppel. A következő mindig kicsit más volt, úgyhogy ez nem érintett engem úgy, mintha beskatulyáztak volna, és más szerepben nem fogadnának el.
Legutóbbi filmjei közül (Para, Tabló, Hetedik kör) melyiket ajánlaná a fiataloknak?
Természetesen mindegyiket. Én magam is úgy vagyok a magyar filmekkel, hogy igyekszem megnézni mindet, hiszen kíváncsi vagyok mások munkájára is.
Jelenleg az Örkény István Színház tagja, mely idén januárban vált el a Madách Színháztól. Az elszakadással járó változás érezhető a társulaton belül is?
Ugyanolyan jó maradt a légkör, ugyanúgy húzzuk tovább a szekeret. Természetesen az mindenképpen jó, hogy önálló színház lettünk, örültünk neki és tudomásul vettük.
A színházban sem érzi úgy, hogy főleg komikus karakterek lennének jellemzőek Önre?
Alapvetően van egy humoros vénám, melyet a rendezők szeretnek kihasználni, de ezt nem tartom skatulyának. Csakhogy jelenlegi színházi figuráimat említsem: az Örkényben a Finito Blondin Gáspárja egyensúlyozását a lét-nemlét között, inkább tragikomikusnak nevezném. A Jógyerekek képeskönyvének Apusunkja is egy groteszk, feketehumorral átitatott szférában mozog. Egyik szerep sem csak fehér vagy csak fekete. A komikusabb feladatok mellett jelenleg például Móricz Zsigmondot játszom a Nyugat című előadáson, vagy az RS9 Színházban Einstein feleségét, nyilván ez is kissé humoros, de mögötte ott van egy tragikus sors. Innen most a Centrál Színházba megyek, a Guppi című előadásra, melyben szintén egy összetett figurát alakítok.
Korábbi vagy jelenlegi szerepei közül van olyan, mely leginkább a szívéhez nőtt?
Mindegyik nagyon közel áll hozzám, hiszen máskülönben nem tudnék bejönni estéről estére eljátszani. A lényeg, hogy a próbafolyamatban megtalálja az ember azt, hogy mitől lesz az övé egy szerep. Nemcsak a rendező elképzeléseit valósítom meg, hanem önmagamat is beleadom, úgymond „kibányászom” magamból azokat az elemeket, hangulatokat, érzéseket, amik egy adott karakterhez kellenek. Végül aztán sajátommá válik, így lényegében mindegyik édes gyerekem, megküzdöttem értük, nem tudnék választani közöttük. Természetesen vannak olyanok, amelyeket kevésbé szeretek, de azokat sem tagadom meg, hiszen az én szüleményem mindegyik.
Szabadidejében, ha teheti, figyelemmel kíséri a színészkollégák munkáját?
Az utóbbi időben sajnos annyira el voltam foglalva, hogy nem tudtam színházba járni, hiszen augusztustól kezdve, folyamatosan dolgozom. Ha mégis van szabadidőm, azt inkább a családommal töltöm. Ugyanakkor persze kíváncsi vagyok a kollégákra, nagyon sok előadást meg kellene néznem.
Nemrég mutatták be az Örkényben a Bohémélet című darabot, melyben egy 19. századi, ismeretlen zeneszerzőt alakít, aki egyik napról a másikra él. Hogyan látja a mai „bohémek”, a művészemberek sorsát?
A művészek életére a bizonytalanság eléggé jellemző és nemcsak fiatalon. Biztos, hogy most is szaladgálnak az utcán a Bohémélet szereplőihez hasonlók, akik tehetségesek, de nem tudnak kiteljesedni, ám a művészetbe vetett hit az, ami előre viszi őket. Kicsit olyanok, mint az Üvegtigris figurái, akik próbálnak a semmiből is megélni, és közben tartani a méltóságukat, az önbecsülésüket, hogy minden körülmény között emberek maradhassanak. |
